Ruff Józsefre emlékezünk …

Ruff József1

„Was mich nicht umbringt, macht mich stärker“ (Ami nem öl meg, az megerősít)

Friedrich Nitzsche örökbecsű mondata jut eszembe mindig, amikor díszpolgárunkra, Ruff Józsefre gondolok. Hiszen egyike volt annak a hozzávetőlegesen hétszáznegyven taksonyi embernek, akit a második világháború után jóvátételi munkára Oroszországba vittek, és egyike volt annak az alig több, mint háromszáz túlélőnek, aki három, négy vagy öt évvel később hazatérhetett abból a pokolból. És Nitzsche gondolata legtöbbjükre igaz volt. Hiszen sokan közülük magas kort éltek meg, és néhányan, Isten segítségével még ma is élnek.

Miután – édesapját egy bányaszerencsétlenségben elveszítve – csont soványan, legyengülve hazatért a haláltáborból, újabb megpróbáltatás várta: Édesanyját kitelepítették Németországba, családja ingatlanjait, vagyonát elkobozták, házukban idegen emberek éltek. Nem volt maradása. Amint egy kicsit összeszedte magát, gyalog indult utánuk, hogy sorsot vállaljon a háború következményeinek másik kárvallottjaival, a kitelepítettekkel.

Becsülettel, szorgalmasan dolgozott, építette egzisztenciáját, és feleségével, Wágner Annával, Annus nénivel boldogan éltek, és megbecsült polgárai lettek a Günzburg melletti kis településnek, Reisensburgnak.

Szülőfalujától sosem szakadt el. Amint lehetőség nyílt rá, hazautaztak meglátogatni a rokonokat, és ezt az utat szinte minden évben megtették, amíg az egészségük bírta.

Nekünk, itthon maradt, itthon született taksonyi „sváboknak”, mindannyiinknak voltak, vannak olyan rokonai, akiknek sorsuk találkozott Józsi bácsi sorsával. Egy málenkij robotban odaveszett apa, egy onnan meddőn visszatért nagynéni, egy kitelepített nagybácsi.

Nem véletlenül vetődik fel bennünk a kérdés: Miért éppen őt választotta 2005-ben Taksony Önkormányzata díszpolgárrá? Miben volt ő több a sorstársainál? Hiszen mindössze egy írás maradt fenn tőle, amelyben visszaemlékezik élete legszörnyűbb korszakára. (Amely egyébként ma is hozzáférhető: http://www.taks.hu/index.php/kitelepites/58-visszaemlekezes-ruff-jozseftol)

Nos, már ez is éppen elég lenne, hiszen sokunk szemhéját tépte fel vele, de arról, hogy ez az ember micsoda értéket képviselt, igazán Németországban döbbentem rá. Aktív tagja volt például egy helyi hagyományőrző csoportnak, amely a Dunamenti Svábok történetét kutatta. Írásaival, dolgozataival segített kiterjeszteni ezeket az ismereteket, és megismertetni a helyiekkel azt a népcsoportot, amelyik a Dunán leereszkedve végül Magyarországon telepedett le.

De Svábföld más városaiban, falvaiban járva sem elgondolkodó arcokat, összehúzott szemöldököket láttam, amikor rákérdeztem, ismerik-e Ruff Józsi bácsit. Hát persze, hogy ismerik. Hiszen sosem sajnálta rá az időt, hogy összetartsa őket, szervezze a kitelepített taksonyiak életét. Mindenkit felkutatott, mindenkit nyilvántartott, mindenkivel tartotta a kapcsolatot. Amíg lehetett, amíg volt kivel.

„A csalánleves! Azt kaptunk mindig Oroszországban. Az védett meg bennünket. Nézz rám! Nyolcvanöt vagyok, és még mindig egészséges.” – mondta négy évvel ezelőtt, amikor riportot készítettem vele a Hírharang számára.

Van, amitől a csalánleves sem véd meg bennünket. Két nappal nyolcvankilencedik születésnapja előtt, 2015 November 30-án díszpolgárunk, Ruff József visszaadta lelkét a Teremtőnek.

Nyugodj békében, Józsi bácsi!                                                                                                                            Kreisz János